A transznacionális népszavazások szükségessége az Európai Unióban

Fél évszázadban a szavazók egy európai országban szeptember 27-én lehetőséget kapnak arra, hogy egy európai kérdésről a szavazóurnában döntsenek. Az ilyen népszavazások azonban még mindig nemzeti ügyek, és nem ellensúlyozzák a páneurópai szintű népszavazás hiányát – írja Bruno Kaufmann, az újonnan közzétett európai demokráciaútlevél szerzője.   

Az Európai Unióval kötött munkaügyi megállapodásról szóló szeptember 27-i svájci szavazást megelőző képek a megszokott módon nyersek. A kampányplakátokon egy munkás férfi rajza látható, amely egy uniós csillagokat tartalmazó szalagot tartalmaz, amely nagy aljával összenyomja Svájc pirosfehér térképét. Ezzel a látványossággal a „mérsékelt bevándorlásra” irányuló polgári kezdeményezés mögött álló politikai erők hangsúlyozni kívánják a szabad mozgásról szóló megállapodásokból eredő nyomást, amelyekről Svájc és az Európai Unió több mint 20 éve állapodott meg.

Azóta a szabad mozgásról szóló megállapodás különböző aspektusai politikai viták tárgyát képezték, mind a parlamentekben, mind az emberek között. Míg a svájci szavazók 67,5%-a hagyta jóvá az eredeti megállapodást, számos meghosszabbítás – különösen az új közép-európai tagállamok esetében – 53–59%-os pozitív többséget eredményezett a „00-as években” négy másik népszavazaton. Az e szabadságok korlátozására irányuló polgári kezdeményezés („tömeges bevándorlási kezdeményezés”) azonban 2014-ben félelmes győzelmet hozott, ami számos finomhangolást váltott ki az Európai Unió és Svájc – egy harmadik ország – közötti kényes eltérítések során, beleértve a szeptember 27-i szavazást is.

„Svájc nagyon európai – és Európa sokkal svájciabbá vált”

„Egy másik európai ország sem kínál olyan sok eszközt és eljárást a polgárok döntéshozatali folyamatba való közvetlen bevonására, mint Svájc” – mondja Pallinger Zoltan, a budapesti Andrassy Egyetem politikatudományi professzora. Egész Európából érkező kollégáival együtt hozzájárult az Európai Parlament által megrendelt átfogó jelentéshez, amely a közvetlen demokrácia alkalmazását és jövőjét értékeli Európában és Európában: „De ami az európai kérdéseket illeti, Svájc nagyon európai – és Európa sokkal svájciabbá vált” – jegyezte meg Pallinger, utalva arra, hogy 1972 óta közel 30 ország szavaz az európai integrációs kérdésekről.  

A mai Európai Unió (amely 1992-ben kapta a nevét) előfutára az 1952-ben létrehozott Európai Szén- és Acélközösség volt, amely (1957-ben) az Európai Gazdasági Közösséggé fejlődött. A XX. század első felében számos háborúhoz vezető nemzetek közötti konfliktusok leküzdésére irányuló folyamat alapító atyái nem szerették volna azt az elképzelést, hogy a polgárokat közvetlenül vonják be a döntéshozatali folyamatba. Projektjük a múlt nacionalista erőszaka ellen irányult, ami jó okokból nagy legitimitást élvezett a háború utáni európaiak körében. Az 1960-as évek elején azonban Charles de Gaulle francia elnök megértette, hogy minden további európai szintű integrációhoz a polgárok közvetlen jóváhagyására van szükség:

„Európa azon a napon születik, amikor a különböző népek alapvetően úgy döntenek, hogy csatlakoznak. Ehhez népszavazásokra lesz szükség” – jelentette ki de Gaulle.

Alkotmányosan szükséges – vagy egyszerűen megfelelő

Következésképpen az Európáról szóló első országos népszavazást 1972. április 23-án Franciaországban rendezték meg. Ugyanebben az évben az ír, a norvég, a dán és a svájci is közvetlen beleszólást kaphatna egy európai ügybe. Ezt követően a modern közvetlen demokrácia előtt egyre több ember kapott lehetőséget arra, hogy döntéshozóvá váljon: „Az európai népszavazások különböző típusait és logikáját láttuk” – mondja Fernando Mendez, a Zürichi Egyetem kutatója, az Európai Bizottság népszavazási tanulmányának egyik társszerzője: „Számos szavazás alkotmányosan szükséges, mint például Írországban, míg mások egyszerűen megfelelőek, például amikor egy ország az Unióhoz kíván csatlakozni.” Más szavazási folyamatok, amelyeket egy kisebbség polgári kezdeményezés vagy nyomás alatt álló kormány indít – mint például David Cameron brit miniszterelnök azon döntése, hogy a brexittel kapcsolatos tanácsadó testületet tart – „sokkal nehezebb” – mondja Fernandez, mivel „a következmények különböző politikai értelmezésekre adhatnak lehetőséget”.

Történelmileg az Európáról szóló országos népszavazások többsége – mintegy kétharmada – jóváhagyta a javasolt integrációs lépéseket. Alois Stutzer, a Bázeli Egyetem politikai gazdasági professzora szerint legalább három nagy előnyt találtunk: „Az európai projekt legitimitása nő, az integráció útja összhangban van az emberek preferenciáival, és az érintett polgárok tájékozottabbá válnak a kérdésben” – fejti ki Stutzer, akinek kutatásai azt mutatják, hogy bizonyos európai kérdésekben a svájci átlag tájékozottabb volt, mint a német Bundestag átlagos tagja. Az európai ügyek számos más tudósához hasonlóan Stutzer is üdvözölné egy páneurópai népszavazást:

„Egy ilyen transznacionális népszavazási folyamat egyértelműen megerősítené az Európai Uniót, és lehetővé tenné számára, hogy megbirkózzon a nagy globális kihívásokkal.”

Amint azt Dan O’Brien ír uniós kapcsolattartó megjegyezte, „egy adag emberi drámát beszenvesztenek az uniós integráció technokratikus gépébe”.

Európa jövője – és modern közvetlen demokrácia

Az európai kérdésről szeptember 27-én tartott 62. országos népszavazás az európai történelem újabb fordulópontjához érkezett: Ebben az évben a 27 tagállam blokkja reméli, hogy lezárják a brexit gyakran fájdalmas folyamatát, és elindítják az Európa jövőjéről szóló 2002–2003-as konvent óta első alkotmány-felülvizsgálati konferenciát, az Európa jövőjéről szóló konferenciát.

„Ösztönözni kívánjuk a polgárok aktív részvételét ebben a folyamatban”,

mondta Andreja Metelko-Zgombić, Horvátország európai ügyekért felelős államtitkára idén nyáron. A népszavazási folyamat európai politikában való alkalmazásának normatív és empirikus esete ellenére azonban számos vezető politikus – főként a régóta domináló politikai táborok, a szociáldemokraták és a konzervatívok közül – még mindig nagyon skept, amikor megosztjuk az európai hatalmat választóival.

Két évtizeddel ezelőtt az Európa jövőjéről szóló konvent keretében – amely maga is egy népszavazás eredménye, a Nizzai Szerződés ír „neme” – uniós szinten bevezetendő kezdeményezési és népszavazási eszközök egész sorát vitatták meg. Végső soron a konvent tagjainak többsége e reformok mellett szavazott, míg a konvent elnöke, Giscard D’Estaing volt francia elnök, a tagállami kormányok kapuőreként elősegítette ezt a lépést. Ehelyett egy páneurópai polgári kezdeményezési folyamat létrehozását ajánlotta fel, amely legalább hét különböző tagállam egymillió polgára számára biztosít lehetőséget arra, hogy jogalkotási javaslatokat terjesszen az Európai Bizottság elé – ez az első lépés a közvetlen transznacionális demokrácia felé”, ahogy azt Maja Setäla, a finnországi Turku Egyetem politikai tudományos professzora ismerteti. 2012-es létrehozása óta mintegy száz európai polgári kezdeményezés indult. A legutóbbi, ún. „Jogi jog” a jelenlegi Covid19-válsággal foglalkozik, míg az egyik első ilyen javaslat arra kérte az Európai Bizottságot, hogy vessen véget a Svájccal való szabad mozgásnak – amiről jelenleg Svájc is dönthet szeptember végén.